Pelenkák, kenőcsök, vitaminok, tisztító és fertőtlenítőszerek…
Vajon mindent bepakoltam neki ?
Miközben a második “hátizsák” is megtelik, kérdezem csak meg magamtól, miért pakolsz, ha lehet, hogy altatásra viszed őt? Minek ezek a dolgok? Neki már erre lehet nem is lesz szüksége? Most tényleg elaltatod őt? Multi-rezisztens baktériumokkal fertőződött. Miért altatnád el, hisz jól van, vidám, eszik, játszik, élni akar…Nem mondhatunk le egy kutyáról csak azért mert fertőző beteg, lebénult, ha közben életvidám, szemeiben a remény és élni akarás fénye. Saját kutyádért is küzdenél a végsőkig, igaz?Akkor tudod mi a dolgod, ezt kell tenned most is, bármilyen nehéz!
Elég a gondolatokból, el fogsz késni Gyuri, Connor újabb vizsgálatáról, indulj már….
Mi pedig, kísérőmmel elindulunk egy újabb orvosi vizsgálatra a lebénult Connorral, aki kenneléből végig minket figyel. Egy gyönyörű, fekete szempár emlékeztet arra, milyen sok mindent átéltünk együtt már…
Ez az okos szempár, érzi, tudja, lehet ez az utolsó közös utazás vár ránk…
Hosszú utazás a miénk, közel 100 napja tart már. Ahogy haladunk át a városon egyre csak törnek elő bennem az emlékek, a hozzájuk kapcsolódó érzések.
A lemondás közönyéé: amikor tudattuk Connor családjával, elgázolták a kutyájukat, majd jelezték, egy beteg, lebénult kutyára nincs tovább szükség, csináljanak vele amit akarnak.
A döbbent csenddé, az emberi jóságba vetett hit megrendüléséé: mindössze ennyit ért a balesetet szenvedett Connor élete egykori családjának.
A reményteli várakozásé: mit is mondanak a vizsgálatok a sérült Connor gerincéről. Van-e visszaút, képes lesz-e újra járni?
A kijózanítóan fájdalmas csalódásé/szomorúságé: amikor Connor kezelőorvosai közölték velünk:
“Sajnáljuk, a kutya gerince kettétört, kerekes kocsisként élhet tovább.”
“Sajnáljuk, a kutya multi-rezisztens baktériummal fertőződött, el kell altatni.”
Gondolataim moraja hirtelen alábbhagy, megérkezünk a rendelőbe. Lenéző, sajnálkozó, undorodó tekintetek kereszttüzén haladunk át, érkezünk meg a vizsgálóig.
Connor szomorúan néz rám, mintha azt kérdezné, már te is cserbenhagysz, te vagy az utolsó reményem, kérlek még ne, hisz látod, élni akarok, hogy adhatod fel, ha én küzdök az életemért? Kérlek, ne ítéljetek halálra, meg fogok gyógyulni!
Majd kísérőm könnyes szemmel rám néz,
“Gyuri nincs tovább, el kell engednünk őt.”
-miközben egy halálra ítélt, könyörgő szempár esdekel az életéért.
“Nem engedhetjük el őt…Vegyük le a vérét, a sebeiből vegyünk mintát. Hogyan ítélhetjük őt úgy halálra, hogy nem is tudjuk a pontos laboreredményt?- szólal meg lelkiismeretem hangja.
Connor kezelőorvosa veszi át a szót és laborvizsgálat helyett, 28 napos antibiotikum kúrát javasol.
Ha a kúra beválik, az azt jelenti, Connor kigyógyult súlyos fertőzéséből…
Ha a kúra beválik, Connor tovább élhet…
28 nap…oly kevésnek tűnik és mégis oly sokat jelent Connornak, nekünk.
Most nem a napsütést várom, nem a fényt, a világosságot. Elfogadom az éj sötétségét, amelyben a hold sugara gyengén pislákol, ahol a csend nyugalmat, békét jelent, ahol a hajnal sugarai a gyógyulást, a szeretetet, a család ígéretét szórják szét.
