Ő feldobott egy pirítóst, én újra átolvastam a kérdéseim, majd el is kezdtük az interjút Tobiassal, a 16 éves dráma szakos fiúval. Ha esélye van rá, versenyekre jár, legjobbként teljesít az osztályban, szabadidejében a hobbijaival foglalkozik és megpróbálja a lehetőségeit maximálisan kihasználni. Ezek alapján egy teljesen átlagos diáknak tűnhet. Senki nem gondolná, hogy mégis mennyi mindennel kell már ilyen fiatalon szembenéznie.
(Nemekkel, szexualitásokkal kapcsolatos fogalmakról és meghatározásokról bővebben a transvanilla oldalán olvashatnak.)
A: Mesélj magadról! Mikor és hogyan realizáltad, hogy transznemű vagy? Hogy zajlott a coming outod*?
*coming out/„előbújás” = Mikor egy személy közli a közegével a „másságát”
T: Mindig is fiús voltam, már ovis koromban tüsi hajjal és a bátyám kinőtt ruháiban járkáltam. Akkor még nem tudtam, hogy fiú vagyok, de nem is érdekelt, elvégre boldog voltam. Aztán elköltöztünk – mert ugyebár sokat költöztünk – és a másik iskolában kitaszítottak. Akkor még 9 voltam. Kizártak a lány öltözőből és mindig kigúnyoltak, egészen 13 éves koromig nem is volt barátom. Ebben az időben elkezdtem lányosodni, hátha úgy békén hagynak, még ha kellemetlenül is éreztem magam, csak hagytak már volna békén a diákok és tanárok egyaránt. Idősebb lettem és egyre többet jártunk a kórházba, majd később kiderült, hogy depressziós lettem az osztályom miatt. Eléggé meglepődtem, mert észre sem vettem az utolsó években mennyire kihat rám a viselkedésük. És ismét költöztünk, egy jobb helyre, ahol végre lettek barátaim. Miattuk illetve a csodálatos internet miatt megtudtam, hogy létezik olyan is, hogy transznemű. Ahogy elolvastam, egyből arra gondoltam, hogy ez én vagyok. Levágattam a hosszú hajam, visszatértem a számomra kényelmes férfiruhákba és anya is észrevette, hogy egyre többet mosolygok. Pár hónap múlva elmondtam a szüleimnek, hogy vonzódom a lányokhoz, ami anyukámat sokkolta. Nehezen dolgozta fel és magát hibáztatta. Egy évvel később azt is elmondtam, hogy transznemű vagyok, amire annyit mondott: „Mi ugyan úgy szeretünk”.
A: Mikben térnek el a mindennapjaid egy cisgender* fiúétól?
*cisgender = olyan személy, aki a biológiailag megfelel a nemének
T: Hát, kezdjük akkor a nap elejéről; a reggeli zuhany alatt tudatosul bennem, hogy még mindig ebben a testben „rohadok”, aztán tükörbe nézek, és még inkább elszontyolodok. Elképzelem magam férfi testben és azzal a tudattal a fejemben tudom csak megállni a könnyeim – ha megállom. Ezek után leszorítom a mellem fáslival, vagy binderrel*, felöltözök, és iskolába megyek. Ott a női mosdót kell használnom, ami számomra elég kényelmetlen – mint sok minden más is. Aztán a testnevelés óra, ahol rendesen megy a megkülönböztetés nemek szerint, külön tornasor, fiúknak 50 fekvőtámasz, lányoknak 15, stb. ami szintén zavaró. Jobb esetben kibírom ennyivel délig, de mikor vége a tanításnak, fel kell menni a kollégium lány szárnyára poshadni. Később egyéb programok és végezetül az esti zuhanyzás szintén a kollégiumi lány szárnyon, ahol nem tudod eléggé takargatni a tested, hogy ne lássák. Elvégre ott nem lehet, hisz még zuhany függöny sincs és a meleg vízért harcolunk, szóval ott nincs az a „köntös magad elé és senki sem lát” taktika.
*binder = egy, a mellek leszorítására használt mellényszerű ruhadarab
A: FTM* személyként, gondolom több problémába ütközöl, mint a többi tinédzser. Általában mik azok a szituációk, területek, ahol nehezebb beilleszkedned?
*female to male = nőből férfivá
T: Ezt eltaláltad. Vannak viccesebb történetek, mint mikor egy néni kiakart zavarni a lány wc-ből, mert „Kisfiú rossz helyre mész” és ez nagyon jól esett. De voltak húzósabb dolgaim is. Miután kézen fogva mentem el az egyik (lány) barátommal a parkba, kb. nekem estek, hogy miért rontom meg őt. Illetve a magyarázkodások a felnőtteknek, hogy miért hívjanak úgy ahogy, amik gyakran úgy végződtek, hogy engem vigasztalni kellett. Továbbá nekem itt a dráma szakon még több ilyen kellemetlen helyzet van, mert a hangom miatt például nem tenor vagyok (férfi magas), hanem alt (női mély), elvégre akármennyire vagyok férfias, a hangom még nem az. Ugyan emiatt nem is alakíthatnék férfi szerepet a színpadon. Egy lány alakíthat kisfiút, de egy apuka szerepet egy komoly darabban mégis csak megtörne egy női hang.
A: Történt ez a kollégiumi incidens… Kifejtenéd, hogy hogyan zajlott az egész? Mik voltak az előzményei?
T: Az egész úgy volt, hogy az első hét után szerelmet vallott nekem egy lány a kollégiumban. Történtek dolgok és rá egy hónapra egy pár lettünk. A lány elmondta a szüleinek, akik vállasosak és kicsit sem elfogadóak. Beszéltek az anyukájával és a kollégiumi csoportvezetőnkkel. Végül is a lényege az volt a két órás beszélgetésnek, hogy ez így nem mehet tovább és ennek a kapcsolatnak véget kell vetni. Sírtunk, nevettünk és néha megesett, hogy félve egy puszit nyomtunk egymás szájára, amit az ő szobatársa nem bírt. Annak ellenére, hogy barátok voltunk (a szobatárssal) ezt nem nekünk mondta el, hanem az anyukájának, aki rohant a kollégiumi vezetőséghez, hogy ezt hogy engedhetik meg maguknak és „Ez a gyermeke lelkébe tipor”. Nem engedték elvinni a gyereket, inkább menjen az, aki más, aki „terjeszti az igéket a más emberekről”, mert ugyebár ilyen helyzetekben csak úgy mernek beszélni, hogy „A mások”. A szakításunk ellenére nem álltak le, folyamatosan figyeltek engem. Később egy nagyon jó (lány) barátommal, beneveztünk poénból egy Valentin napi vetélkedőre a kollégiumban, mert úgy hallottuk barátok is jelentkezhetnek, de nem hagyták, mert szerintük „lány-lány párnak nincs értelme” – horkantottam is, hogy hol van itt a másik lány, de bele kellett törődnünk. Aztán még egy hétig jártak a barátom nyakára.
Rá egy hónapra érkezett egy levél, hogy a szüleim menjenek be hétfőn tíz órára megbeszélni az „ügyemet”. Nagyon aggódtunk, elvégre semmi rosszat nem tettem, illetve ez a dolog is már két hónapja lecsengett. De tévedtem, emiatt hívták be őket, öt tagú bizottság várta a szüleimet. Az iskola igazgatója, a kollégium igazgatója, a csoportvezetőm, az igazgató helyettese és még egy, számomra ismeretlen személy. Órákig mondták a szüleimnek, hogy jobb lenne engem kivenni a kollégiumból, mert a szülők és gyermekek egyaránt félnek tőlem. A szülők szerint a gyerekeik az én hatásomra divatból kipróbálnák az azonos neműek kapcsolatát, stb. Anyám azt mondta, hogy mindent kevertek, a transzneműséget, a melegséget és egyéb hasonló dolgokat. Illetve felhozták azt is, hogy amikor színházba mentem férfiöltönyben és csokornyakkendőben, megfagyott körülöttem a levegő.
Végül is, nem mondhatom azt, hogy kirúgtak, mert nem tették. Egyszerűen csak tisztán látjuk, hogy amíg kollégista vagyok, addig én vagyok A gonosz.
A: Hogyan reagált erre a közeged?
T: A szüleim nagyon jól fogadták, illetve a testvéreim is. A bátyám kijelentette, hogy tisztel engem, amiért felvállalom magam, mert ehhez nagy bátorság kell. Ő az egyetlen a családban, aki Tobiasnak hív. Az osztálytársaim nagyon elfogadóak, mikor a matek tanár a másik nevemet használta, akkor is kiálltak mellettem, és amíg én lesokkoltam, ők megvédtek. Ezekből a szempontokból nagyon szerencsésnek érzem magam. A többi diák, illetve tanár hozzáállása személy függő, van, aki teljesen elfogad, van, aki inkább próbál nem foglalkozni velem. Vannak olyanok is, például a kollégiumban, akik szeretnek engem hibáztatni vagy csak hozzám vágni, hogy pl. undorító vagyok. A nagy családi körből is rengetegen tudják, de inkább nem reagálják le, úgy nem lesz belőle veszekedés. A barátaim meg teljesen elfogadnak, elvégre, ha nem tennék, nem nevezhetném őket barátoknak.
A: Mit gondolsz, mennyire fogsz tudni boldogulni a továbbiakban? Értem ez alatt a továbbtanulást, munkát, stb.
T: Nem lesz vele problémám, elvégre akkor fogom betölteni a tizennyolcat, mikor harmadikos leszek, és egyből megyünk majd papírokat intézni, pl. a nevem és nemem átírását az anyakönyvemben. Aztán elkezdem szedni a T-t*, a melleimet alapjáraton eltüntetem, a hangom is férfias lesz, ahogy pár év alatt testem is (köszönhetően a hormonterápiának) és a papírjaimon is úgy lesz minden, ahogy én szeretném. Nem szükséges az emberek orrára kötnöm, hogy transznemű vagyok, tehát emiatt nem kerülhetnék hátrányba. Akik nincsenek ilyen jó helyzetben, azok nem tudom, hogy oldják meg. Szeretek erre gondolni, de mind ez sajnos nagyon messze van még.
*T=tesztoszteron, röviden
A: Szóval, amint nagykorú leszel, hivatalosan elintézel mindent, hogy letudd zárni a „régi korszakot”? Az egészségügyi részébe is azonnal belevágsz (miután ugye lefolytak a vizsgálatok)? A hormonterápiába, műtétekbe?
T: Igen, de attól függetlenül, hogy nagykorú leszek, a szüleimnek engedélyezni kell mindezt. Tekintve, hogy ismernek és tudják a vágyaim, pénzügyileg is támogatni fognak ebben, amennyire tudnak. A hormonterápiába mindenképp belekezdek, ahogy tudok, már elég régóta álmodom róla, a műtéteket pedig megnézem majd, hogyan alakulnak. Egy biztos, hogy mindet szeretném, de még kérdéses, hogy mikor tudnám őket megoldani.
A: Szerinted mennyi embert érint ez a státusz az országban? Vannak hasonló helyzetben lévő ismerőseid?
T: Szerintem elég sokat, meg is lepődtem, mikor megláttam az egyik transzneműekkel foglalkozó oldalon, hogy mennyi ember követi az eseményeket. Lehet, hogy annak a számnak csak a fele transz, a többi pedig csak érdeklődő, de számomra még az is soknak tűnik.
Vannak ismerőseim, nem sokan, de nem is kevesen, csak sajnos ők olyan helyzetben élnek, hogy a családjuk nem tud a valós nemükről, illetve nem is tervezik elmondani, amire biztos van okuk. A környezetemben élők közül én vagyok az egyetlen, akinek tudnak a szülei erről.
A: Véleményed szerint, hogyan reagálnának rá azok az említett szülők arra, ha ő gyerekeik is coming outolnának?
T: Az egyik barátom pl. feleslegesen fél ettől, abban biztos vagyok, mert az anyukája nagyon elfogadó és kedves. Legalábbis velem eléggé az volt és eleve tudja, hogy a lányokhoz vonzódik a gyereke és semmi rossz reakciója nem volt rá. A többieknél más a helyzet, volt, akit már így is kiakartak tagadni a családjából, mert azt hitték meleg – de egyébkent heteroszexuális –, sajnálatos módon olyanról is tudok, akit megvertek emiatt, mert az apja nem igazán volt a szavak embere és „hátha így hatni tud a gyerekre”. Nem tudom biztosan, hogy hogyan reagálnának, de, ha nekem ilyen szüleim lennének, én sem szívesen mondanám el.
A: Hogy gondolod, milyen módon lehetne pozitív irányba változtatni mindezen?
T: Sajnálom, hogy így gondolom, de nem hiszem, hogy lehet. Aki nem bírja elviselni, hogy léteznek ilyen emberek, az úgyis csak a rosszat látná. Ilyen emberek mindig is voltak, vannak és lesznek. Szeretném, ha megszűnne mindez, hisz engem támogatnak és még így is kényelmetlenül érzem magam. El sem bírom képzelni, mások mit érezhetnek. Már fogalmam sincs, hogyan lehetne tenni ez ellen.
A: És úgy gondolod, hogy pl. tájékoztatással se lehetne pár embert „észhez téríteni”?
T: A tájékoztatás sosem árthat, van, akin nem segít, de van, akinek sokat ér, ha már tisztábban látja a dolgokat.
